Megszólítva

 Új diétájától némileg elfásulva kerengett a bevásárlóközpontban, kezében tömött reklámszatyrot lóbálva haladt el az üzletek előtt. A kedvenc könyvesboltja előtt sem lassított, nem akart bemenni, mert már majdnem minden pénzét elköltötte gyerekruhákra, meg farsangi kellékekre.
 Gyerekkorában utálta a farsangot, kész kínnak érezte az anyja által gondosan, az ő pufók testére varrt királylány ruhát viselni. Még most is magán érezte társai gúnyos tekintetét, pedig anyja még tökéletes loknikat sütött gesztenyebarna hajába, akkor is rondának érezte magát. Tulajdonképpen, az is volt, anyjának egy ócskább kiadású önmegvalósítási kelléke. De ez ő volt, a fiúk viszont imádtak beöltözni. A kisebbnek megvette a tűzoltó felszerelést, amit már nyáron kinézett magának a gyerek, a nagyobbnak pedig bajuszt és szemüveget vett az Einstein jelmezhez. A kirakat üvegében ízlésesen elrendezve sorakoztak a különféle színes borítójú könyvek. Megszólítva érezte magát. Most először hosszú évek óta, valaki megszólította, személyesen hozzá szólt, a lelkéhez szólt a kirakat. Olyan és mélyen és bensőségesen, ahogy a szerelmesek szólnak egymáshoz, intimen, odahajolva a másikhoz. Vagy valami hasonló, gondolta az asszony, hiszen olyan régóta élt társas magányban, hogy nem tudta felidézni azt az időpillanatot, amikor ilyen szoros kapcsolat fűzte volna egy másik emberi lényhez. Talán, nem is volt sohasem ilyen pillanat, csak olvasta vagy látott ilyet valahol. Nem tudta eldönteni, hogy ő maga tépte-e el a szálakat, vagy meg sem kötötte őket senkivel, soha, semmikor. A sürgető hívásnak engedve mégis belépett a könyvesboltba. Valamihez kapcsolódni kell, valamihez kötődni kell a világban, amivel definiálhatod magad.
 Az asszony gyomrát enyhén összeszorította a bűntudat, hiszen rengeteg olvasnivalója volt otthon, mégis valami újra vágyott, újra, ami kicsit felrázza a szürke közönyből, vagy legalább megsúgja, hogy bele kell törődni a szürkeségbe. Talán két olcsó zsebkönyv belefér, gondolta, s kíváncsian forgatta az állványt. Két történet, két idegen tollából, már csak az a kérdés, melyik kettőt válassza. Utoljára tavaly tavasszal vett olyan könyvet, amely igazán megérintette. Szívében igazi örömmel lépett ki akkor a könyvesboltból, mosolyogva nézett végig a félénk márciusi napsugarakra felaggatott piszkos városon. Magához szorította legújabb szerelmét. Még aznap kiolvasta.

 Másnap az asszonyt kikaparták, kivágtak egy darabot a méhszájából, az orvos azt mondta, az utolsó pillanatban ment el rákszűrésre. Akkor ott a kórházi ágyon fekve végre megértette, hogy a végső csapást nőiségére nem a műtét mérte. Azt már régen elveszítette. Valahol a gyermekkorában kezdődő önértékelési zavarai megakadályozták abban, hogy érzelemteli, egészséges kötődést alakítson ki más emberekkel. Eltávolodott. S már annyi idő telt el, hogy nem is akart közeledni senkihez sem. A titkait nem súgta tovább, s az apró fellángolásokat is gyorsan eloltotta. Nem kell az.

 Hurkás ujjai viszont beteges mohósággal siklottak végig a megannyi pőre könyvgerincen. Végül rövid mérlegelés után egy Salman Rushdie és egy Szerb Antal könyvet választott. Elsőre talán azt gondolhatná az ember, hogy ennél távolabbi ellenpontok már nincsenek is, mint ez a két csodás szerző. Pedig a kívülállóság összeköti őket, talán pont ezért is kerültek bele az asszony kosarába. A nő úgy döntött még nézelődik egy kicsit és megjegyez néhány címet legközelebbre. Az álomszerű révedt állapotából egy ősrégi marketing fogás rázta fel, az egyik polcon, szemmagasságban, középen helyezték el a Csókolom a segged, Szeretett Vezérünk! című Daniel Bănulescu regényt, erősítve a nemzetközi gárdát. Halkan felnevetett. Lázadni kicsiben is lehet, gondolta. Lehet, csak kérdés, hogy van-e értelme, az biztos, hogy rá hatással volt a könyv fülszövege és eldöntötte, hogy ez a szatíra lesz a következő választása.

 Érdekes, hogy az elégedettség olyan rövid ideig tart, ahogy kilépett a plázából az asszonyra ismét rátelepedett a fásultság, ismét csak egy ronda nő volt a siető tömegben, a ronda télikabátjában, aminek színétől egyenesen irtózott. Nem nézett senkire sem, csak abban reménykedett, hogy nem kell sokat várnia a buszmegállóban. Gépiesen cigarettára gyújtott. Szenvedélybeteg, akit elkerül a szenvedély.

 A magasztosabb gondolatok helyét ismét átvette a háziasszonyi rutin, a lista már magától indult agyában: mosást berakni, hajtogatni, mosogatni, szülőire menni, kenyeret venni… A végtelen lista, mint egy mantra. Csak egy valamit nem értett, miért kapott meghívást e-mailben, egy koncertre, egy számára ismeretlen nőtől. Valószínűleg sohasem fog kiderülni, mert úgysem megy el.

                                                                

„Semmit sem szeret jobban a vágy, mint amit nem szabad”

Publilius Syrus

Szilveszter

 Anna a kórház folyosóján várta, hogy a vizit végre befejeződjön. Fél szemmel a résnyire nyitva maradt kórterem ajtaját figyelte. Szívből gyűlölt mindent, ami a kórházzal kapcsolatos. A fertőtlenítővel keveredő izzadság és betegségszagot, a kopott folyosókat a felbatyuzott látogatókat a málladozó falakat. Egy üres tolószéket toltak el mellette, az ócskaság fájdalmasan nyekergett a kopott linóleumon. Anna ösztönösen felpillantott, amikor hátrébb lépett az útból. – Szia – nyögte ki meglepetten, amint az ismerős arc, még ismerősebb szempárjába nézett. 

– Szoszi.

 A lány elfelejtett levegőt venni, amikor annyi év után ismét meghallotta a nikotintól rekedtes hangot.

– Hát, te? 

– Itt dolgozom – felelte a férfi, ajka gunyoros félmosolyra húzódott.

 Anna bólintott, hagyta Szilvesztert beszélni. Ugyanaz a rövidre nyírt haj, kicsit megőszült, de jól állt neki. Furcsán nézett ki fehér köpenyben, egyáltalán nem illett hozzá.

– És te? 

– Anyut várom, a kezét műtötték néhány napja, de már jól van szerencsére. 

– Hogy kerültél ide? 

– Kati a barátnőm, nővér, ő hozott ide.

 Anna ajkába harapott, igyekezett nem elmosolyodni. Arra gondolt vajon ez a lány, ugyanaz a lány-e, akinek a nevét egy szív alakú tetoválásban Szilveszter viselte a mellkasán. Vagy csak praktikusabb ugyanolyan keresztnevű lányokat választani. 

– De, te jól eltűntél! A csajok is csak annyit mondtak, hogy egyik nap még melóztál, aztán meg leléptél.

– Elegem lett. Utáltam azt a helyet.

  Anna ismét a kórterem felé nézett, az ajtón éppen akkor tódult ki a vizitelő csapat élén a főorvossal, zavarban volt, magán érezte Szilveszter átható pillantását. 

– Na, lépnem kell! Meló van!

 Anna viszonozta Szilveszter mosolyát és a távolodó fiú után nézett. Felkavarta a találkozás.

– Te ismered ezt a fiút? – szólalt meg anyja. Anna észre sem vette, hogy mögötte áll.

– Igen, ismerem – felelte és anyja felé fordult.

– Honnan? 

 Anna nagyot sóhajtott. Tudta, anyja rosszabb, mint egy kihallgató tiszt, ha valami felkelti a kíváncsiságát. 

– Honnan? – ismételte a lány vállvonogatva – Hát a büféből.

– Gondoltam. Te és ő? 

– Dehogy! – vágta rá Anna. – Dehogyisnem! – gondolta. – De ez nem tartozik rád.

 Mária ajkán a külső szemlélő számára láthatatlan grimasz suhant át, Anna viszont tisztában volt azzal, hogy anyja hazugságon érte. A lány lehunyta szemét egy pillanatra, mintha ezzel törölni lehetne a kínos párbeszédet emlékezetéből. Gyorsan témát is váltott.

 – Na, mit mondott a doki?

– Rendben leszek. Talán már holnap délelőtt hazaengednek. 

 Mária megigazította a kötést a karján és leült a legközelebbi padra, Anna követte.

– Bejövök érted. 

– Az jó lesz. Rémes ez a kórház! Ez a fiú sem csinált valami nagy karriert. 

– Mi van? – fordult a lány anyja felé. 

– Te hihetetlen vagy, nem is ismered! 

– Sunyi kis semmirekellő, a szeme sem áll jól. 

– Iszom egy kávét, kérsz te is? 

 Anna felpattant a padról. A folyosó végén lévő automata kellő távolságra van anyjától gondolta. Maga sem értette, miért kapta fel a vizet anyja viselkedése miatt, igazán hozzászokhatott volna az évek során ehhez a kíméletlenül őszinte stílushoz. A másodperc töredékéig eszébe jutott, hogy talán nem kellene visszamennie. Tornacipője megcsikordult a linóleumon, amikor megállt a gép előtt, aprót vett elő pénztárcájából. Egy csíkos köntösös, katéteres papóka beelőzte, hunyorogva nézte a feliratokat, aztán végül megtalálta, amit keresett. Jó neki, merengett Anna. Már arra sem egyszerű rájönni, hogy mit akar az ember, megtalálni azt, amit keresünk, pedig sokszor totál esélytelen.

 Anna csendesen figyelte anyját, miközben kávéjukat kortyolgatták. Mária szép, bár kissé fáradt arcán az az idegesítő Mona Lisa mosoly ült, ami rendkívül irritálta Annát. 

– Ez a Kutassy doktor igazán jóképű, nem gondolod? Micsoda kék szemek! 

– Ja – hümmögte Anna. 

– Na, látod, egy ilyen vejet szívesen elfogadnék! 

– Azt elhiszem – felelte Anna, s kényszeredetten elmosolyodott. – Nagyon elszaladt az idő! Mennem kell. Holnap találkozunk. 

– Ugye nem fogsz találkozgatni azzal a beteghordóval? Nem szeretném.

 – Anya, most már elég lesz.

 A lány átölelte anyját. Nagyon szerette Máriát, de úgy érezte ideje lelépni. A lépcső tetejéről még egyszer a pad felé pillantott. 

  Néha hülyét kapok tőle – gondolta Anna és lerohant a lépcsőn, minél hamarabb az arcán akarta érezni a tavaszi napsugarakat.

 Abban az időszakban, amikor a fiú belépett az életébe az önbizalma mélyponton volt. Előtte esett túl egy csúnya szakításon, majd otthagyta a munkahelyét és egy büfében sikerült elhelyezkednie. Egy olyan büfében, ahol a melegszendvics összetevőinél csak némelyik vevő volt undorítóbb. Minden reggel hatkor nyitottak, de az alkoholisták, már fél hat előtt dörömböltek a rolón az adagjukat követelve. Ebben a lélekölő környezetben csak úgy tudott megmaradni, ha lefaragott igényeiből; lassan megszokta a mocskos kezű, lehányt kabátos fazonokat meg a fogatlan, begyógyszerezett prostikat. 

 Szilveszter hozzájuk képest, nem is tűnt olyan rossz választásnak. Adott magára és senki sem tudta olyan dögös félmosollyal az arcán támasztani az ócska pultot, mint ő. 

 – Na, csak vigyázz vele! Ez meg a többi haverja, mind gengszterek. Telefonfülkéket, meg automatákat fosztogatnak – mondta az egyik kolléganője.

 A  lány nem foglalkozott a jótanáccsal, cseppet sem érdekelte miből él a fiú. Szilveszter minden nap jött, egyes napokon többször is. Aztán elhívta Annát egy italra, ő pedig nem mondott nemet. S néhány itallal később arra sem mondott nemet, amikor Szilveszter felhívta magához. A fiú Buda szívében bérelt egy lepusztult lakást a barátaival együtt. Anna megdöbbent, amikor Szilveszter szobájába lépett, nem volt más azon a pár négyzetméteren, mint egy matrac és egy kopott szék, még villanykörte sem volt a csupasz vezeték lógott lefelé a plafonról. Csak némi gyér fény szűrődött be a lihthofra nyíló pici ablakon. Nem számított. Gyorsan ment minden, Anna töredezve érzékelte a valóságot, a fiú kezét derekán, tökéletesen összepasszoló ajkak, forró lehelet a bőrön; mint egy film gyors egymásutánban felvillanó képkockái. Elégedett volt, nem vágyott vattacukor románcra. Megelégedett a testiséggel és azzal, hogy néhány ital után elfelejthette problémáit. Intenzív viszonyuk bő két hónapja tartott már, mikor egy délutáni ébredés után félkábán támolygott ki a lepukkant fürdőszobába és törött tükörből egy öreg alkoholista nő nézett vissza rá. Megijedt. Csendben összeszedte holmiját és még egy utolsó pillantást vetett Szilveszter meztelen testére, majd elhagyta a szobát.

 Anna sejtette, hogy nem lesz olyan könnyű megszabadulni a fiútól. 

 – Szoszi, Boszi! Este megyünk. 

 – Nem lehet, más dolgom van – felelte határozottan. Szilveszter ajkán gúnyos mosoly jelent meg. 

 – Megvárlak – mondta és Annára kacsintott.

  A lány zárás után kilógott a büfé hátsó kijáratán. Utána így tett még napokig. Aztán Szilveszter egyik délelőtt ismét a pultot támasztotta, tekintete zavaros volt.

  – Tegnap is vártalak – mondta, szív alakú ajka lassan, kásásan formálta a szavakat.  

  – Tudom – felelte. Nem tudta elfelejteni a fiú kiabálását, aztán, mielőtt Szilveszter feladta volna még egy nagyot rúgott a rolóba. 

 – Menj haza – suttogta a lány és közelebb hajolt hozzá, hogy a többi vevő ne hallja. – Részeg vagy, Szilveszter, kérlek.

 A fiú azonban távozás helyett megragadta Anna karját és magához rántotta, a lány elemelkedett a földtől. Anna érezte a fiú ajkát nyakán, majd ahogy Szilveszter fogai a bőrébe mélyednek.

  – Elég, tűnj el! – kiáltotta ijedten. – Szólok a főnöknek! – fenyegette.

 Szilveszter eleresztette, fekete szeméből sütött a megvetés. 

  – Az enyém vagy – mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. Még egyszer a resztkető Annára pillantott, majd sarkon fordult és eltűnt az emberek között. 

  A lány még egy óra múlva is üveges tekintettel meredt maga elé, végül kolléganője megszánta és beleerőltetett egy felest. 

 – Kurva ronda a nyakad. Idd meg, jót fog tenni!

 Anna még aznap este felmondott. Sietve igyekezett a metróhoz, nem akart találkozni a fiúval. Ahogy a mozgólépcsőre lépett lepillantott a túloldalra. Szilveszter jött felfelé a másik mozgólépcsőn. A fiú teste kissé megdőlt, hátrabilincselt karját egy rendőr tartotta. Szilveszter nem nézett fel, tekintetét a földre szegezte, állkapcsán megfeszültek az izmok. Anna emlékezetébe örökre bevésődött ez a kép, azt hitte, akkor látja őt utoljára.

 Sóhajtva lépett ki a kórház kapuján, nagyot szippantott a friss, balzsamos tavaszi levegőből. Maga sem értette miért, de arcán peregve hullottak le a könnycseppek.

Tágra zárt szív
lüktető seb
csak szemem
sarkából figyelem
minden rezdülésedet
csak néhány alig-gondolat.

Kiszállok…

megkövült esőcsepp
ablaktalan szobám

falán.

Az ellenség

 

 Valami savas ízt érzek a számban, ahogy cigarettám szívom a teraszon. A férjem mellettem ácsorog, fekete haja szemébe hull. A telefonját nyomkodja, hirtelen megkérdezi, mire gondolok. Mintha tudná, hol járok emlékeim sorában. Mesterien ráérez. Azt felelem, semmire sem gondolok, pedig ez nem igaz. Folyamatosan zakatol a gépsor a csattogó fogaskerekek között őrlődnek a savas ízű emlékek…

 Tél van. Elönt az undor. Számban savas ízű az elkeseredettség.

  – Mit mondott? – kérdi.

  – Az vagyok – suttogom és megállíthatatlan elszántsággal lököm ki a puccos budai magánrendelő ajtaját. Ő meg jön utánam.

 Nem nézek rá, nem bírok, de hallom, ahogy halkan felzokog. Azzal a csendes fajta férfi zokogással, amit csak ritkán lehet hallani. Én sem akarom hallani. Mélyeket lélegzem és próbálok uralkodni feltörni készülő indulataimon.

  – Ne sírj már! – vetem oda kelletlenül.

 Belül tombolok. Ugyan, mit tudhat arról, ami rám vár! Nem az ő testéből vágnak ki majd egy sejtcsomót, amiből akár ember is lehetett volna. Nem rá néznek majd úgy! Nem őt nézik majd utolsó szardarabnak. Megérdemlem, megérdemlem a megvetést az utálatot, az undorral teli pillantásokat és összes, félhangos cinikus megjegyzést. És megérdemlem, hogy a méhszájamat szétfeszítsék egy pálcikával és kikaparjanak belőlem egy sejtcsomót. A sejtcsomót, aminek már szívhangja is van.

 Ő pedig még mindig hüppög, undorodom tőle. Nem akarom, hogy többet hozzám érjen. Elhúzom a kezem, amikor érte nyúl. Gesztenyebarna haját fújja a szél, feltesz néhány kérdést, én meg automatikusan válaszolok: igen, nem, nem tudom, majd vissza kell jönnöm.

 Ellenség. Ez az egy szó visszhangzik a fejemben. Anyám barátnői hívják így a sejtcsomót…

 Fertőtlenítő szag, hideg, fájdalom, kiszolgáltatottság, aztán az orvos a beavatkozás után közli, hogy nem lehet többé gyermekem. Műhiba.

 Megtörlöm a szemem, csak a füst csípi. Bezzeg a szomszéd nőnek lehet, öt is van neki. Kócos hajjal, pecsétes pólóban és kitaposott tornacipőben jár. Saját bevallása szerint hat éve nem aludt végig egyetlen éjszakát sem. Elnézően mosolygom, ha összefutunk a folyosón.

 Egy héten háromszor járok az egyik legfelkapottabb fitness klubba, hétvégén pedig vagy wellness-ezni megyek a férjemmel, vagy bulizom a barátnőimmel. Van egy Buci nevű aranyhalam, jó állásom, céges autóm és mobilom. Mostanában az új HR-es kolléga flörtölget velem.

 A férjem mellettem ácsorog, megkérdezi, mire gondolok. Csak megvonom a vállam. Folyamatosan zakatolnak a nem létező fogaskerek és a gépsor köpi az emlékeket. Valami savas ízt érzek a számban.

Vera napraforgói

 

 

 Szombatonként reggel fél kilencig ágyban maradok. Álmodozom és a régi időkre gondolok, főként Verára. A résnyire nyitott hálószoba ajtón keresztül hallom, amint Lina a feleségem az étkezőasztalt teríti meg. Anélkül, hogy látnám, tudom, vékony ujjaival még egyszer végigsimít a hófehér abroszon. Ma meglátogatom Verát. A gondolat keserűséggel tölt el.

 A feleségem vékony, aszketikus arca jelenik meg az ajtórésben s átrajzolja a képzeletbeli asszony vonásait, saját valós vonásaira.

  – Kész a reggeli! – mondja színtelen hangon, mintha csupán egy másik homályos látomás része lenne.

 Felkelek, rendbe teszem magam. Nem tudom megszokni annak az öregembernek az arcát, aki minden reggel köszönt a tükör túlsó oldaláról. Hatvanhárom év! Hatvanhárom éves vagyok, ebből negyvenkét éve házas, negyven éve apa, hat éve nagyszülő. Ennyi jelentős dolgot tudok felmutatni, meg egy hét tökéletes boldogságot. Nem valami sok. Hatvanhárom év elmúlt, mint egy pillanat.

 Lina királynői tartással ül a makulátlan asztalnál. Makulátlan feleség a makulátlan asztalnál. Egy ránc sincs virágmintás blúzán, fel sem néz könyvéből, olyan akár egy szobor. Megvárja még elhelyezkedem a széken, félreteszi a könyvet, teát tölt, kenyeret ken. Nem szeretem, hogy kiszolgál és közben rám sem néz, csak egy elvégzendő feladat vagyok, egy olyan elvégzendő feladat, ami nem igényli, hogy jobban szemügyre vegyék.

  – Ma is elmégy? – teszi fel a megszokott kérdést. – Ebédre jönnek a gyerekek.

 Bólintok, engedelmesen belemegyek a szokásos játékba. Tudom, hogy jönnek a gyerekek. Minden szombaton itt ebédelnek. Én pedig minden szombat délelőtt pontban kilenc óra tizenötkor kilépek a bejárati ajtón, majd tizenegy harminckor belépek rajta, immáron két éve. Megyek Verához. A faliórára pillantok, kilencet mutat. Hirtelen ellenállhatatlan kényszert érzek a rutin megtörésére. Megtörni a rutint. Eltolom magamtól a virágmintás tányérom, a szalvétámért nyúlok, letörlöm a lekváros kenyér maradékát szám sarkából. Lina hunyorogva tekint fel könyvéből, vékony ajka enyhén megrándul, de azért továbbra is uralkodik magán. Versengő típus – vérbeli tornászlány –, és nem szeret veszíteni. Gyorsan felállok a székről, mielőtt meggondolnám magam.

 Az előszoba szekrény előtt állva még visszapillantok Linára; a tükörbéli öregember szája halvány mosolyra húzódik. Elhagyom a kriptát. Az aranysárga október eleji reggel nedves illata megcsap, amint kinyitom az ajtót. A szabadság illata. Ez a néhány óra csak Veráé és az enyém.

 Nincs más dolgom, mint beülni az autómba és vezetni. Dudorászom valami csacska dalocskát, nem kapcsolom be a rádiót, csak megtörné a varázst.

 A visszapillantó tükörből egy fiatal, szőke férfi mosolygós arca néz rám. Suhanok át a nedves, ködös októberi utcákon, a mellettem lévő ülésen fonott kosár a Fény utcai piacra megyek. A járdán mellettem egy asszony siet, lángvörös haját fújja a szél, őzbarna ballonkabátja rásimul pompás alakjára. Lassítok, megnyomom a dudát és egész a járda mellé kormányozok. Az angyal meg sem rezzen, fel sem emeli fejét, megy tovább elszántan. A gyalogátkelőnél aztán ismét rádudálok és integetek. Végre felnéz, a szívem nagyot dobban, ahogy az asszony elmosolyodik. Intek neki, hogy szálljon be. Egy pillanatig tétovázik, aztán mégis elindul felém. Zavaromban elfelejtem, hogy a kosár még mindig az ülésen van, beleütközik a karom, amit az ajtót próbálom kinyitni. A hátsó ülésre dobom a kosarat, most már minden akadály elhárul, végre ott ül mellettem. Megremeg kezem, szemem issza a látványt, ahogy beül mellém. Megtudom, hogy ő is a piacra igyekszik. Újra elindulok, lassan vezetek. Az asszony arcán pír, hangja bizonytalanul cseng, de őszi avar színű szeme bíztatóan mosolyog. Szeretem.

  – Szeretem magát! – mondom ki hangosan és megragadom kosarán pihenő, apró fehér kezét.

 Hitetlenkedve néz rám, de nem húzza el kezét, szemöldöke íve nagyobb lesz a meglepettségtől.

  – Engem? – böki ki döbbenten, mintha ez lenne a legképtelenebb dolog a világon. Pedig tudja, hogy igazat mondok, tudja, csak fél. – Péter, miért szórakozik velem?

 Fészkelődik, kihúzza kezét az enyémből s füle mögé simít egy hajtincset.

  – Halálosan komolyan gondolom – mondom határozottan.

  – Álljon félre! – utasít riadtan mégis erélyesen.

 A Vérmező mellett leparkolok, gyorsan kiszáll, vissza sem néz elindul egyesen a piac felé.

  – Vera!

 Kiabálok utána. Nem hagyom, hogy elmenjen. Néhány lépéssel utolérem.

  – Vera! – suttogom, megragadom karját és magam felé fordítom. Göndör fürtjei hullámzanak a szélben, mint a lángnyelvek. A vékony kabátka alatt érzem, amint karjának izmai elernyednek, apró szeplőkkel keretezett ajka enyhén szétnyílik.

  – Eresszen! – hebegi erőtlenül.

 Nem teszem, inkább átkarolom és ajkamat puha szájára tapasztom. Egy pillanatra megfeszül teste, még egyszer tiltakozik tisztessége a támadás ellen, aztán megadja magát, karjait nyakam köré fonja. Visszacsókol.

  – Szeretlek – suttogom fülébe.

  Meghal a világ körülöttem. Nem számít, hogy idősebb nálam, hogy mindketten házasok vagyunk, gyermekeink vannak, kollégák vagyunk. Nem számít, amíg átölelhetem. Mióta megláttam az iskola kapujában, csak erre tudok gondolni…

 Napraforgók. Egy mező mellett suhanunk el a kis Trabant szemrehányóan köhög, berreg és csak rázkódunk a hepehupás úton. Vera mellettem ül, őzbarna alapon fehér pettyes blúzban és fehér sortban. Térdei összeszorítva, formás fehér combjain, ezernyi apró szeplőcske, mint egy csillagtérkép, álmodozó tekintettel nézi a hullámzó napraforgó táblát. Vera a harmincéves rajztanárnő, férjezett egy kisgyermek édesanyja, ezt látja más. Nekem Vera a világmindenség. Olyan eleven az emlékkép, hogy összefacsarodik a szívem. Ezerkilencszázhetvenhét nyarának egy hete, életem legszebb hét napja. Egy kis faház a tó partján, illatos mezők, szeplők és édes kis mosoly- és nevetőráncok. Senkit sem szabadna így szeretni.

 A virágboltban az eladónő elmosolyodik, amikor belépek. A napraforgó csokromért jövök, mint minden szombaton, immár két éve. A szokásom rabja vagyok, Vera rabja vagyok.

 Innen már gyalog megyek, jól esik a séta.

 Azok az őszi esték a szeles utcákon, vékony kabátunk alá befúj a szél, arcunk piros a hidegtől és a szerelemtől. A lopott csókok a kapualjakban…

 A rossz térdem vacakol, megérzi az emelkedő minden göröngyét. Minél közelebb érek a célomhoz, annál nehezebb minden egyes lépés. Idegesen szorongatom a csokrot, amint belépek a vaskapun. A kis ösvény töredezett betonjára nedves falevelek tapadnak, mintha napraforgó szirmokon járnék. Csak a kis padra gondolok, amin majd megpihenhetek, amíg Verával beszélgetek.

  – Nahát, Péter bácsi! – szólít meg egy ismerősnek tűnő női hang.

  – Vera – suttogom elvékonyodó hangon.

  – Tényleg, Ön az! – csicsergi Vera hangján, egy Verához nagyon hasonló középkorú asszony. – Nem ismer meg?

 Teljes káosz.

  – Panni vagyok, Szilágyi Vera lánya. Péter bácsi volt a tornatanárom.

  – Hát persze, Panni – hebegem. – Hétéves voltál, mikor utoljára láttalak.

 Idétlennek érzem magam, továbbra is a csokrot szorongatom elveszetten. Panni is rápillant a bokrétára.

 – Szóval Péter bácsi szokta hozni a napraforgó csokrokat, ugye? Amikor vidékre költöztünk, anya évekig csak napraforgókat rajzolt.

 Bólintok és csak röviden nézek az asszony szemébe.

  – Akkor jön? – kérdi és elindul a sír felé.

 Mindig ez a legnehezebb, az utolsó pár lépés és az első pillantás a fekete márványlapra. Szilágyi Vera, grafikus, 1947-2006. Néhány betű és néhány szám. Ez maradt nekem. Ez maradt Verából. Két éve tudom, hogy nincs többé.

 Panni pedig szedegeti a sírra hullott faleveleket. A régi csokor helyére beteszem az újat. Semmi keresnivalóm sincs itt. Nem vagyok családtag.

 Egy másik nőt látok közeledni az ösvényen egy nyurga kamasz fiúval az oldalán. Amikor odaérnek a sírhoz a nő barátságosan rám mosolyog – még egy majdnem Vera, csak kicsit fiatalabb, mint a másik – a fiúval együtt a földre teszik a nagy, cserepes virágokkal teli bevásárló szatyrot, amit eddig közösen cipeltek. Elszorul a torkom, zúg a fülem.

 Foszlányokban eljutnak hozzám Panni szavai, de az agyam képtelen értelmes mondatokba rendezni. Húgom…Petra…ő pedig a fia… Egy értelmetlen szódara, amit kóválygó fejemre szórnak. A szőke fiú szakasztott olyan, mint az a tizenéves fiú, akinek fényképe nálunk a nappaliban a könyvespolc melletti kis asztalkán áll. Azon a fényképen én vagyok.

 Kurtán biccentek és erőszakot veszek lemerevedett lábaimon, hogy mozduljanak meg végre. Egy búcsúpillantást vetek rájuk és eloldalgok, mint akit megrugdostak. Nem akarok szégyenszemre előttük összerogyni, magam sem tudom, hogyan mozognak a lábaim, de nagy nehezen elvonszolom magam az autómig. Nem értem, hogy hagyhatott el engem, nem értem.

 Beülök. Nagyon fázom. Senkit sem szabadna így szeretni.

 – Vera – sóhajtom elszorult torokkal.

 Lángvörös haja úszik az égen a hullámzó napraforgó mezők felett.

 

Kabócadal a
monotónia

csendes agóniával
simul az

aszfaltra,
az alkonyi fény
olvad fagylalt,
külvárosi érdektelenség;

lusta, fáradt
mozdulat
a kanapén,
két napja
rángó szemhéj,
idegek tánca s
tv mormogás,

tompán üres
szavakról levált
ékezet

nem értheted,

nem érthetem.

volt és lesz
nem kétséges
csak a köztes
idő
rohan
kételyekkel
átbillenve
a tükör
túloldalára
elmosódottan
érzékelhetetlenül

árulás

kifutó érzelmek

áron
alul